A team coaching a beszélgetés képességét adja vissza nekünk. Amit újra és újra elvesztünk.

Mi nekem az team coaching?

Egy szabad, közös alkotófolyamat, ami ahhoz segít hozzá, hogy együtt dolgozó emberek még jobban tudjanak együtt dolgozni. A „még jobban-t” mindig az adott csapat definiálja: még nagyobb örömmel? Még hatékonyabban? Még nagyobb biztonságban?

Miközben hiszek ebben a meghatározásban, gyakran inkább arról beszélek, mi nem team coaching: nem csoportos coaching, nem csapatépítő program. Azért fontos a megkülönböztetés, mert műfajtól függően más és más a tanácsadó szerepe és az elérhető cél. A team coachingban mindig együtt dolgozó csapatról van szó. Mindenki ott van és minden kérdés jöhet, ami az együttműködésüket vagy a működésüket érinti. És hogy mi történhet meg egy team coachingon? Jó esetben az, aminek meg kell történnie. Sorvezetőnek ott van a saját team reziliencia modellünk vagy Peter Hawkins Systemic TC modellje — ezek mentén dolgozunk például célokon, szerepeken, felelősségeken, bizalmon, és azon, hogy éppen hol van szükség a fejlődésre.

Számomra nincs olyan, hogy nagykönyvi team coaching. Nincsenek kötelező elemek.

Amiből merítkezem, az a tapasztalati tanulás: legyen közös élmény, az itt és most-ban, ahol nincs esélye a mellébeszélésnek, a „ki hogyan emlékszik”-nek. Ott történik velünk valami, ott reagálunk. Inspirál még a Gestalt, mint szemlélet és a szupervizor képzésemen tanultak arról, hogyan tudom mások tanulását támogatni. Ezekből jön az „itt és most” fontossága, az igazság keresése, hogy mindig eggyel közelebb lépjünk saját magunkhoz és így egymáshoz.

Mire van szükség, hogy működjön?

A legfontosabb: ezt csak a vezetővel összeszövetkezve lehet csinálni. Ez egy utazás. Tudjuk, mi a cél, de hogy közben mi történik, azt nem tudjuk előre. Lesznek helyzetek, amikor dönteni, reagálni kell, és ott nincs idő egyeztetésre. lyenkor kell, hogy a vezető bizalma velem legyen – még ha a csapat éppen ellenáll is.

Abban is hiszek, hogy a team coaching mindig egy folyamat. A folyamat része, hogy előzetesen interjúzunk a résztvevőkkel. Na ebben gyakran van félreértés, hogy erre csak nekünk, tanácsadóknak van szükségünk. Nem. Azért csináljuk, mert minden résztvevőt megrendelőnek tekintünk, az interjúkon pedig teret adunk arra, hogy megfogalmazódjon ki mit akar, mire van szüksége. Figyelmet, visszajelzést, őszinteséget kapnak, felkészülnek. Gyakran élik meg ezt egyéni coachingnak. Így erősítjük bennük az egyéni felelősségvállalást. A team coachingot így már nem nulláról kezdjük és valóban közösen hozzuk létre azt, ami megtörténik. Talán ez a legnagyobb különbség egy csapatépítőhöz képest.

A másik gyakori félreértés: hogy “még nem tart ott a szervezet”. Sokszor vitázunk arról, hogy amit csinálni készülök, nem túl meredek-e. A tapasztalatom? Kockázat nélkül nincs előrelépés. Sőt: kockázatvállalás nélkül semmi sem történik. A kérdés számomra inkább ez: akarunk-e őszintén beszélgetni? Ha igen, felkészülünk, mert ezek a beszélgetések nem könnyűek. Megteremtjük a biztonságot szabályokkal, szünetekkel, figyelemmel, de nem játszunk biztonsági játékot. Persze mindig onnan indulunk, ahol az ügyfél épp tart. A tempó lehet kérdés, de az irány adott: egyre több dologról tudjunk őszintén beszélni.

Én mit teszek hozzá?

Tanácsadóként a tanulási folyamatokhoz értek. Ha két nap alatt kell a managementtel A-ból B-be jutni, akkor én rakom össze az utat, és elindítom a csapatot rajta. A kérdés nem az, eltérünk-e a tervtől, hanem hogy mikor dobjuk ki a kukába. Ehhez teljes jelenlét kell: figyelni, észrevenni a mozdulásokat, dönteni az elakadásoknál. Amit még áruba tudok bocsátani: igyekszem nem hazudni. Olyan visszajelzéseket adok, amiket nehéz nem meghallani — ezzel is mintát adva a csapatnak. Az utazás része az is, hogy eltévedünk, megsebesülünk, rossz élményeket, nehéz érzéseket élünk meg. Ez nem egy „joyride”. A tanácsadónak dolga ezt tudni, és ettől nem próbálni megóvni az útitársakat.

És hogy nekem mit ad személyesen?

Megunhatatlan számomra. Pontosan azért, mert igazából fogalmam sincs, hogy hol fogunk kilyukadni, hogy mi fog történni. Bármennyi tapasztalatom is van, az nem segít – és ez jó, ettől nem tudom megunni.

Volt olyan szakasza a tanácsadói életemnek, amikor tök egyértelmű volt, hogy a katarzisra játszok. Az volt a kimondott-kimondatlan cél, hogy amit itt csinálunk, az sorsfordító kell legyen.

És ha úgy tűnt, nem úgy alakul, akkor az engem még inkább mozgósított, tevés közben pedig volt, hogy túlhúztam, hibáztam. Azt hiszem, hogy ezzel most már máshogy vagyok, és bár ugyanazt szeretném megélni, valamennyivel alázatosabb vagyok. Könnyebben belátom, hogy nekem is el tud fogyni az erőm, hogy a “katarzis” nem csak rajtam múlik, sőt nem is csak a résztvevőkön…ki tudja min?! Mégis az van, hogy ezt nem becélozva - úgy nem érdemes csinálni.

Végső soron a team coaching célját úgy is meg tudom fogalmazni, hogy leül x ember egy körben, és a végére ez a kör erősebb lesz, mint előtte. Miért és hogyan? Szoktam mondani az elején: ha csapattagként épp azt veszed észre magadon, hogy itt akadsz el, ez az, amit félsz kimondani, megkérdezni – na, azt kell kimondani. Ha kockázatot vállalsz, akkor tudod erősíteni ezt a kört.

Minden ilyen alkalom arról szól, hogy visszaadjuk a beszélgetés képességét a csapatnak. A BAU-ban ez hajlamos erodálódni. Az a kérdés: mit tehetünk azért, hogy legyen időnk figyelni egymásra, beszélgetni, és hogy ezeknek legyen valódi eredménye. Idővel újra képessé válunk erre, de ez egy folyamat, mert a mindennapi rutin újra és újra bedarál.

Feltűnik, hogy mennyire a kockázatvállalást hangsúlyozom… Feldmár mondta egyszer, hogy a segítő szakmában van egy konszenzus arról, hogy a „miért?” kérdés nem jó, mert ugyanarra a járt útra viszi a klienst, amit már jól ismer. A „miért ne?” az egy fokkal izgalmasabb kérdés…ez jut most eszembe. Na nekem ez a team coaching.